Tanzánia drágakövei
Talán kevesen tudják, de a maszájok élete sokkal szerteágazóbb, összetettebb annál, mint amit a Seringeti Nemzeti Parkban látnak az oda látogató turisták. Legtöbbjük díszes ruhákba öltözött, gyöngyökkel teleaggatott asszonyokat és férfiakat lát, akik a gallyakból tákolt kunyhóik előtt ugrabugrálnak, fel s alá.
Maszájok közt...
Igen, a maszájok egy része a kulturális turizmus jegyében, táncelőadásokat tart a turistáknak, azonban túlnyomó többségük komoly üzletember. A tanzániai kőkereskedelemben ők az úgynevezett „middle men”-ek. Tehát a közvetítő emberek. Ez egy kulcsfontosságú szerep a drágakő kereskedelemben.
Arushaban az utcai drágakőüzletek ura Jazy, akit mindenki csak Full-nak hív
A bányász, aki a bányájából hatalmas munka árán, elavult technológiai háttérrel drágakövet talál, nem tud a nagyvárosba (többnyire Arusha) menni, mert nem ismeri az ottani járást, a lehetőségeket, még az árakat sem. Tőlük vásárolják fel a drágaköveket a maszájok, mindezt azért, hogy a városba érve, amint lehet, továbbadják őket a „bigbuyernek” vagy a „smallbuyernek”. A „bigbuyerek” többsége ázsiai, esetleg dél-afrikai drágakő-kereskedő, aki nagytételben vásárol követ, és küldi csiszolatlanul többnyire az ázsiai piacra. A „smallbuyerek” pedig a turistáknak eladó helyi kis irodák, maszekolók. A maszájok kezén megy tehát át a teljes kőkereskedelem, ráhatásuk van a rubint, zafír, turmalin, tanzanit, ametiszt, akvamarin es egyéb kövek árára. Az expedíció egy hetet dolgozott ezekkel a remek emberekkel, hogy mélyebb belátást nyerjünk mindennapi, kő kemény üzletekkel teli életükbe.
Tanzániában közel 50 méter mélyen a föld alatt, egy golden-turmalin
drágakő-bányában plasztikkal robbantottunk
|
A maszájok Kelet-Afrika talán legismertebb félnomád törzse. Jellegzetes ruháiknak, épületeiknek és életmódjuknak köszönhetően gyakran szerepelnek a sajtóban, televízióban, több film is készült róluk. Közel másfél millió maszáj él Kenyában és Tanzánia északi részén. Nyelvük a nílusi-szahari nyelvek közé tartozik, hasonló a dinkához és a nuerhez.
|
Burundi
A Kelet-Afrikai Unió egyik kis tagországa, Burundi, alig nagyobb a Dunántúlnál. Fővárosa Bujumbura, szomszédjai: Ruanda, Tanzánia, és a Kongói Demokratikus Köztársaság. A kis országban nem létezik a turizmus, gyakorlatilag nincs semmi, amit meg lehetne nézni. A táj és a klíma trópusi jellegű: lesújtóan letarolt dombok, helyek, melyeken valaha trópusi esőerdő burjánzott. A főváros sokkal inkább hasonlít egy nagyobb alföldi városra: maximum 3 szintes épületek, pár száz ezres lakosság. Egy dologban azonban kiemelkedik a főváros: ez pedig a bűnözés. Az utazó fórumok tele vannak felhívásokkal, hogy vigyázzunk, a fővárosban, jobb híján az ember egy része lop, csal, hazudik. Rögtön érkezésünk után fel is törték a kocsimat, ellopva belőle Karina útitársam fényképezőgép-táskáját, benne sok-sok mindennel. A negatív tapasztalatoknak azonban itt még nem volt vége: szinte a legtöbb hoteltulajdonos, hotel-menedzser rasszista. És erre büszkék is. A hotelekben ki van függesztve egy hivatalos árjegyzék, melyről mindenki kiválaszthatja a magának megfelelő árú és méretű szobát. Három hotelben egymás után bementem és választottam a listáról egy árat és szobát. Az nem úgy van! Mondja a menedzser: „Fehéreknek az ár a kétszerese, nektek úgyis sok pénzetek van!” Vissza kellett fogni magam, hogy ne kerüljön sor tettlegességre részemről. Végül a 4. hotelben találtunk rendes árat. Az országba egyébként teljes idő- és pénzpazarlás ellátogatni. Semmi nincs. A főváros legnagyobb látnivalója egy szikla, ahol Stanley és Livingstone hajdanán találkozott. Az egész országban egyetlen egy fél órás program van, ami megüti a minőséget jelző lécünket: ez pedig a nemzeti jelkép a dob, és a dobokkal bemutatott 30 perces showműsor.
Burundi híres dobosai - a kép illusztráció
16 afrikai ország után valahogy úgy éreztem, hogy itt mindenki értetlen: Ilyen és ehhez hasonló történetek tucatjai történtek nap, mint nap. Kérek egy sült krumplit a hotelhotel
éttermében. Angolul és franciául is elmondjuk. A pincér helyeslően bólogat. 20 perc múlva megkérdezem, hogy ugyan hol a krumpli? Mintha semmit sem mondtam volna korábban, nem érti, hogy mit akarok. Újra elmondjuk 2 nyelven, hogy krumplit. 20 perc múlva megint nem történik semmi. Megint megkérdezem, hogy hol a krumpli. Az emberünk úgy néz rám, mint borjú az újkapura. Halvány sejtelmes elképzelése sincs arról, hogy mit kértem 20 és 40 perccel ezelőtt. Mondom krumpli majonézzel. Please!!! Eltelik egy óra és kapok krumplit ketchup-pal. Tehát összesen 1 óra 40 perc kellett, hogy kihozzon mást, mint amit rendeltem, és közben végig nem értette, hogy mi a baj. Naponta 10-12 hasonló történet volt. Hamar elegünk lett ebből és 3 nap után elindultunk Tanzánia fele, hogy lelépjünk ebből a mesés országból. De jött a határ.
Az „immigration officer” még nem látott valószínűleg vízumot, amit már korábban, belépéskor bepecsételtek 90 USD ellenében. Azt mondta, hogy venni kell új vízumot, mert itt nincs vízum. De mondom ott a vízum, 3 nyelven. Az nem jó. De mondom, jó, rendben, kérjük a felettesét. Átmegyünk a vámirodába lepecsételtetni a Carnet de passages-t (az autó nemzetközi igazolványát) a vámtiszt fejét csóválja értetlenül: azt mondja, hogy ő még ilyen dokumentumot nem látott. (1953 óta a világ minden országában érvényes nemzetközi autós útlevél, az utolsó szomáliai faluban is ismerte a helyi rendőr) Felhívta hát a fővárosban a főnökét. 2 óra alatt sikerült felfogniuk, hogy ha az útlevélben vízum van, akkor ott bizony vízum van. Nagy gázzal továbbhajtottunk. Tanzánia maga volt a felüdülés.
A kép csak illusztráció, az üvegben természetesen csak víz van
|
Burundi a Föld egyik legszegényebb országa. Lakossága közel 10 millió fő, területe a Dunántúléhoz hasonló. Volt belga gyarmat, 1962 óta független. A lakosság döntő többsége hutu (85%), míg kisebb része tutsi (14%), illetve egyéb csoportok. A mezőgazdaság jelenti az emberek 90%-ának mindennapi megélhetését. Az ország folyamatos segélyeket kap a nagyobb nemzetközi szervezetektől (Világbank, IMF, EU, stb.), mivel ezek nélkül fenntarthatatlan lenne e kis állam mindennapi működése.
|
„Ase olen” - vagyis köszönöm a szamburuk nyelvén.
Utazásunk során meglátogattuk a szamburu törzset is, akik Kenya észak-nyugati részén, a turkanákkal szomszédságban élnek. Békés népek, érdeklődőek és nyitottak a muzunguk (fehérek) irányába.
Igazán feltűnő jelenségek a törzs női tagjai, akik színes ,többsoros láncaikat éjjel-nappal hordják. Jelentőségük óriási, hiszen minden egyes szín illetve színkombináció mást-mást jelent.
A fehér gyöngy a békét és az éltető tejet szimbolizálja. A vörös az erőt, a kék a nőiességet, hiszen ezt a színt csak a nők viselik. A fekete-fehér gyöngysorok száma pedig azt mutatja meg, kinek hány fia van.
A körülmetélt férfiak piros-fekete, piros-kék színű láncot hordanak, ezt az anyjuk készíti nekik. Akik még nem estek át ezen a szertartáson, fehér ruhát vagy leplet hordanak, amíg harcosok vagyis moranok nem lesznek. Ezt követően házasságukig növesztik hajukat, amit vörösre festenek be, és vörös ruházatot viselnek. A feleségeket vastag fülbevalójuk illetve a bokájukon viselt karperecek helye különbözteti meg a többi nőtől.
A városba látogató nők a helyi piacon az út mentén árulják állataiktól származó kecske- és tevetejet. Vannak közöttük rövid raszta hajat viselők is, nekik újszülött babájuk van. Az idősebbek kagylókkal díszített ékszereket is viselnek, ill. Y-végződésű színes gyöngyökkel díszített botot.
A fotók illusztrációk
A házasságkötés után, ha a párnak 6 évig nem születik gyermeke egy szimbolikus babával alszik a feleség 1 hónapon keresztül, amit a fiatal, még körülmetélésen át nem esett fiúk készítenek neki. Ezt főleg sárból, néha fából készítik. Éjszakánként a hatás fokozásáért táncos körmenetet járnak a pár háza körül. Ez alatt az egy hónap alatt mindig 1 adaggal több étel kerül az asztalra, készülnek az új jövevény fogadására. Ezt aztán a ceremóniában résztvevő egyik fiatal fiú kapja meg.
Az idő letelte után a baba visszakerül oda, ahol keletkezett: a gátnál a fiatalok a folyóba engedik, ezzel szimbolikusan megsemmisítik azt.
Fegyvereiket és a körülmetéléshez használatos késeket mind a helyi köztiszteletben álló kovács készíti, akit mi is meglátogattunk. Ott jártunkkor női karpereceket készített alumínium lapocskákból, bámulatos leleményességgel használva ki azt a kevés eszközbeli adottságot, amivel rendelkezik. Munkái nélkül a helyi hagyományokat nem lehetne folytatni. Egyik felesége szítja kecskebőr tömlőkkel a tüzet, ami mellett napi 8-10 órát is dolgozik néha. Másik felesége a kész hegyeket tisztítja-fényesíti tökéletesre eladás előtt. A család egyik férfi tagja pangával hasogat faágakból megfelelő markolatot a kész késeknek.
Pénzt nem kérnek ezekért, kecskében, szarvasmarhában mérik az árakat. Ahogy a nőkért is fizetnek: 10 tehenet, 2 zsák cukrot, több csomag tealevelet stb. kinek mennyit ér, kiért mennyit kérnek el. Közel 2 óra alatt névre szóló karkötőt készített, amit felhevített tehénszarvval színezett meg feketére. Kerikeri-nek és Nasha-nak, vagyis nekünk, a leopárdnak és a kicsi esőnek. Így neveztek el minket, mivel ahogy érkeztünk, megjött az eső is...
Tipp: Olvasd el Horváth Beáta szamburukról írt cikkét itt: https://www.google.mg/?gws_rd=cr&ei=rOWgUrWGDqOGywPWiYJg#q=szamburu+bea
Csodálatos élmény volt ezen a helyen eltölteni pár napot, szamburu harcosok jelenlétében. Éjjel még elefántcsorda is átvonult mellettünk...
|
A szamburu egy nílusi törzs Észak- és Közép-Kenyában. Kapcsolatban állnak a maszájokkal, de megkülönböztetik magukat tőlük. Félnomád állattenyésztők, elsősorban szarvasmarhát, de emellett juhot, kecskét és tevét is tartanak. Önmagukra a Lokop vagy Loikop nevet használják, melynek több különböző jelentése van és ebben még a szamburuk sem értenek egyet. Sokan azt állítják, hogy arra utal, hogy őket "a föld tulajdonosai" ("lo" kifejezés tulajdont, "nkop" kifejezés földet jelent). Nyelvük a nílusi-szaharai nyelvek csoportjába tartozik.
|
Zárt közösségek nyomában az Omo-völgyében
A történet szöges ellentéte Dél-Etiópia, az Omo-völgyének nevezett terület, amelyen több tucat törzs és kultúra él, így Etiópia egyik legfontosabb turisztikai paradicsomává fejlődött az elmúlt években. Még ki sem száll a látogató a kocsiból és máris három szót hall a gyerekek és odagyűltek szájából: YOU! (Jelentése idegen, meglehetősen tiszteletlen forma) BIRR!! (Az etióp fizetőeszköz) valamint HIGHLAND!! (Az etióp ásványvíz megnevezése, mert a legtöbb víz a magasföldön ered). Tehát még meg sem érkezett az ember, máris több dologgal le akarják húzni. Ez felettébb negatív érzéseket árasztott bennem, és elkezdtünk gondolkodni, hogy hogyan tudjuk megoldani a helyzetet. Turistás pózolós- fotókra nem vagyunk kíváncsiak. Megdupláztuk tehát az ott eltöltendő időt és eldöntöttük, hogy a lehető legmélyére ásunk a dolgoknak. Így jutottunk el azokhoz a zárt, érintetlen Hamer, Body, Abore közösségekhez, ahol az emberek még nem érintkeztek az oda látogatókkal, így a fényképezés öröme újra az enyém lehetett: nem kellett megküzdenem a kéregető, turistákra szakosodott ’ál’ törzsi emberekkel.
Az Etiópia - Dél-Szudán és Kenya hármashatár környékén Hamer férfi
mutatja legnagyobb értékét, a fegyverét
Dél-Etiópiában a Hamer közösséggel dolgozunk már egy ideje. Itt a legnagyobb az egy főre jutó AK 47-esek száma Afrikában. A Hamerek mellett, Mursi, Abore, Kenzo, Dorze es Karo közösségeket meglátogatunk a következő napokban.
Segítség a bajban - Szomáliföldön
Szomáliföldi hangulat. Lövész az anyósülén, muszlim viselet. Elindultunk Djiboutiból Szomáliába, 380 km sivatagi út állt előttünk. Éjfél felé elakadtunk a homokban, nem volt semmilyen jármű a környéken. Csak négyen voltunk: Karina, egy tartalék sofőr, egy katona és én. 3 órája ástam a homokot és nem tudtam megmozdítani a kocsit. Telefonon sikerült elérnem a rendőrfönököt, aki azt mondta, hogy lehetetlen lesz lejutnunk Hargeisába mert a következő 80 kilométeren még mélyebb a homok. Azt tanácsolta, menjünk vissza Djiboutiba, es Etiópia felől kerüljünk. Djiboutiba viszont már nem tudtunk visszamenni, mert az egyszeri belépésre jogosító vízumunk lejárt. Még egyszer felhívtam a rendőrfőnököt, és megmondtam neki, hogy csak előre tudunk menni, bármi áron. Megígérte, hogy segít. Elfogadtam, de hozzátettem, hogy pénzem nincs, nem tudok fizetni a segítségéért. Azt mondta, hogy ne vicceljek, ha valaki bajba kerül, tőle pénzt kérni ellenkezik a Korán tanításaival. Utánunk küldött két landcruisert 20 emberrel, éjjel! Amikor megérkeztek, hideg vizet és kólát is hoztak. A rendőrfőnök ráadásul még egy köteg pénzt is akart adni, mert félreértett, és úgy értette, hogy nincs pénzünk. Persze ne fogadtam el, de szerintem van mit tanulnunk ezektől a szomáliföldi emberektől. Végül a 380 kilométeres utat 26 óra alatt tettük meg, 110 literrel. A rendőrfőnök és az emberei az utolsó kilométerig kísértek minket.
Szomáliföldi hangulat: lövész az anyósülén, muszlim viselet.
A szomáliföldi parlament felsőházi ülésén
Különleges megtiszteltetésben volt részünk, hiszen meghívást kaptunk a Szomáliföldi Parlamentbe. Egyedüli fehér nőként bebocsátást nyerni es végighallgatni a tradícionalis alapokon nyugvó Felsőház mai napi ülését, már csak jogászi szemszögből sem volt utolsó...
Szomáliföldi gondolatok
Létezik is, meg nem is…Van önálló hadserege, kétkamarás parlamentje, kormányzati szervei, minisztériumai, van központi bankja, ami szomáliföld saját pénzét, a szomáliföldi schillinget bocsátja ki… Ugyanakkor mégsem létezik. Etiópián kívül a világ egyetlen országa sem, és az Egyesült Nemzetek Szövetsége sem fogadta el a szuverenitását, így a főváros - Hargeisa - inkább hasonlít egy elterebélyesedett falura mintsem egy fővárosra: nincsenek diplomáciai külképviseletek, nincsenek jelen a nagy multinacionális cégek, melyek Afrika legtöbb országában már aktív szerepet vállalnak a gazdaság működésében. A fejlett országok külképviseletei határozottan felszólítják állampolgáraikat: ne látogassanak a területre, vagy ha már ott vannak, azonnal hagyják el azt. A konzuli segítségnyújtás nem lehetséges, egy de facto országban. Afrikában eddig 13 országban jártam, kilenc hónap alatt. Szomáliföld azonban kiemelkedik mindegyik általam bejárt ország közül. Itt élnek Afrika legkedvesebb, legőszintébb es legönzetlenebb emberei, akiknek a messziről jött fehér ember látogatása nem egy minél inkább kiaknázandó üzleti lehetőséget, hanem megtiszteltetést jelent. „Köszönöm, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy meglátogattad Szomáliföldet. Kérlek, mondd el a világnak, ha hazamész, hogy itt nincs gépfegyverropogás, itt nincs erőszak, nézd, a pénzváltó az utcán tartja még éjszaka is több ezer dollárt érő pénzét. Köszönöm, még egyszer, hogy eljöttél hozzánk, ha bármi gond van, szólj, itt vagyok a piacon minden nap!”- ilyen és ehhez hasonló monológok tucatjaival állítottak meg engem a helyi lakosok az utcán.
Újra az afarok között: találkozás Guadgnaval, a régi afar baráttal
Félve közelítettünk az afar falu felé. 2011 szeptemberében jártam itt, közel egy hónapot töltöttem el az afar harcosok között. Akkor biztonsági okok miatt sajnos nem tudtam tisztességgel elköszönni a falu lakóitól. Az éj leple alatt hagytam el a közösséget, és erről csak családfőm, Guadgna tudott. Előreküldtünk hát egy embert, hogy keresse meg és kísérje ki elénk Guadgnat, hogy megtudhassam: egyáltalán bejuthatok-e hozzájuk? Vajon szívesen fogadnak e majd? Pár perc után boldogan jött az afar harcos, és afar nevemen köszöntött: Aytassou! Salamno!
Megtaláltam és találkoztam azzal az afar családdal, akikkel 2011-ben is. A képen Mohammend látható, amint a két évvel ezelőtti, róla készült képet (https://www.facebook.com/photo.php?fbid=267100736654509&set= a.267098539988062.67499.100000637548298&type=3&theater) nézi velem! Elképesztő volt újra találkozni régi ismerőseimmel. Guadgna ezt mondta Nekem : Aytassou, "now you are the king of my kingdom". Kecskét vágtunk és egész éjjel mulattunk. Etiópia csodálatos!
Terepjárók a mocsárban
Úgy kezdődött az eset, hogy éjjel kiindultunk egy helyszínre, hogy hajnalban már fotózhassak. Ehhez a feladathoz megbíztuk a legjobb helyi idegenvezetőt , akiről úgy hírlett, a sötétben is ragyogóan elnavigál majd minket… A kedves jóember sikeresen beleirányította a terepjárót egy mocsaras tóba, ahol sikeresen el is süllyedt. Miután rájöttünk, hogy egyedül nem tudjuk kihúzni a kocsit, segítséget kértünk német turisták sofőrjeitől. A segítségünkre siető Land Crusier rögtön elsüllyedt. Hamarosan jött még egy, de az is ugyanerre a sorsa jutott. Ekkor már három terepjáró süllyedt el a sárban...
Műholdas telefonon sikerült elérnünk a legközelebbi etióp katonai bázist, mire kivonult az Etióp Hadsereg 20 katonával, hogy segítsenek. Mindenki elsüllyedt. Alsónadrágban, sárosan, nyakukban AK47esekkel rohangáló és üvöltöző katonákkal volt tele a táj. (Itt abbahagytam az asszisztálást és a németek utolsó, harmadik terepjárójával elmentem fotózni.) Mire visszaértem, a szépen lemosott, kiszabadított terepjáróink a falu központjában csillogtak. A helyzetet a nem messze tőlünk található kormányzati útépítkezésen dolgozó lánctalpas munkagépek mentették meg.
Az Erta Ale vulkánnál
Az Etióp Turisztikai Minisztérium vendégeként tegnap az Erta Ale Vulkánnál járt az expedíció. A világ egyetlen lávatava igazán különleges geológiai jelenség. 2012 januárjában több európai kutatót, köztük két magyart is halálos fegyveres támadás ért a vulkán kráterénél, így kiemelt katonai jelenlét van azóta a területen, nehogy megismétlődjön a tragédia. Meg helikopter is rendszeresen járőrözik a légtérben.
A biztonságunkról 14 jól képzett katona gondoskodott. Az éjszakát a vulkánon töltöttük, a terepjáróknál két katona maradt, a kráterhez vezető utakat további 2-2 katona őrizte, a többiek pedig a szállásunkat védték. Nem sokat aludtunk aznap. A terület a hivatalos álláspont szerint teljesen biztonságos, kiemelt turisztikai célpont. Ezt nem is tudjuk megcáfolni. Ezúton is köszönjük a kormány segítségét a kíséretért.
|
Az Erta Ale vulkánról:
Az Erta Ale egy működő tűzhányó Etiópia északi részén, Afar szövetségi államban. A vulkán neve a helyi afar nyelven "füstölgő hegyet" jelent, déli része a "Pokol kapuja" nevet kapta. A vulkán Etiópia és Eritrea határának közelében, az Afar-medencében helyezkedik el. Környezete sivatagos, és jórészt a tengerszint alatt fekszik, így az Erta Ale a világ egyik legmélyebb fekvésű vulkánja. Legmagasabb pontja 613 méterrel emelkedik a tengerszint fölé.
Az Erta Ale Etiópia legaktívabb vulkánja, 1967 óta folyamatosan működik. A láva anyaga bazalt. Központi krátere 50 méter átmérőjű és 85 méter mély. Benne állandó lávató található (jelenleg ilyen összesen öt van a világon), mely időnként túlcsordul a kráter déli peremén. Ez a világ legrégebb óta folyamatosan létező lávatava, mely 1906 óta aktív.
Bár a láva a kráterből folyamatosan áramlik a felszínre, időnként nagyobb kitörések is előfordulnak. Az utóbbi 125 évből 7 nagyobb kitörés ismert: 1873, 1903, 1904, (mindhárom bizonytalan) 1906, 1940, 1960 és 1967. 2003. január 13-14-én lávatóból egy lávaszökőkút emelkedett ki, és megnőtt a levegő kén-dioxid koncentrációja. 2005. szeptember 25-én a vulkán kitört, megölve kb. 250 haszonállatot, több ezer környékbeli lakos pedig elmenekült. 2007-ben egy újabb lávafolyás miatt több százan menekültek el a környékről, mely során két ember eltűnt.
Forrás: Wikipedia
|
A Majmok bolygóján
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy csak amolyan szenzációhajhász címet akartam keríteni a bejegyzésnek, gyorsan eloszlatnám a kételyeket: valóban a Majmok bolygóján jártunk. Igaz, nem kellett ezért a fél univerzumot átrepülnünk szuperszonikus sebességgel, csak Djibouti városon túl kellett vennünk az irányt. Ezen a vidéken forgatták ugyanis A Majmok bolygója című filmet, egészen pontosan az Abbé-tó partján. Aki látta a filmet, az biztosan emlékszik azokra a furcsa, néha már-már bizarr formájú tereptárgyakra, amelyek közt a majmok éltek. Most már mi is tudjuk: ezek nem holmi briliáns díszlettervező légből kapott ötletei alapján épített díszletek, hanem a természet által alkotott absztrakt formájú mészkőtömbök, oszlopok.
Az út ide is földön, murván, majd sziklákon át vezetett. A cseppet sem könnyű útviszonyokat sikerült elakadás nélkül megúsznunk. Ez azért sokkal könnyebb terep, mint az Erta Alle. Vezetőnk: „Oui Józsi” lelkesen kalauzolt el minket gyalog a tó partjára. Számára a flamingókkal teli, édes vizű tó nagyobb látványosságnak számított, mint a mögöttünk elterülő hatalmas „kőtömbök”. Pedig ha az ember körbejár, nem csak ezeket a bizarr formájú geológiai képződményeket csodálhatja meg, hanem forró vizű forrásokat is belebotolhat. Még szerencse, ha csak botlik, és nem jár úgy mint én, aki gyanútlanul, lábmosás céljából belelógattam a szandálom a vízbe és bizony abban a pillanatban ugrottam is egy óriásit, úgy leforrázott a víz…
Abbe-tó (illusztráció)
A naplementéig hátralevő pár órában mindannyian az árnyékban kerestünk menedéket. Csak a kocsit hagytuk a placc közepén. A benzines kannákat vizes pólókkal fedtük le, mi pedig sziesztázni tértünk.
A naplementét a környező felhők tették igazán egyedivé. A változatos sziklaformák megtörik a narancsos árnyalatokat, amik így szerteszóródnak a mészkövek szélfútta, napégette, csipkés peremein. Mire a nap lemegy, a közelben legelésző kecskenyájakkal hazaindulnak a helyi pásztorok, nyugovóra térnek a szomszédunkban legelésző antilopok, és elcsöndesednek a flamingók is.
A hely valóban holdbéli tájra emlékeztet, és szürkületben, magányosan kifejezetten nyomasztó. A tó partja koszos a sok madártolltól és madárürüléktől. Egyáltalán nem emlékeztetett minket az elegáns Assal-tóra, így nem vártuk meg a holdfelkeltét, inkább elindultunk hazafelé. A hazaút sem telt eseménytelenül: egy aranysakál ugrott át előttünk az úton, tevék misztikus árnyai jelentek meg a sötétben és apró fényekkel kommunikáló pásztorok szegélyezték utunkat.
Az aszfaltra kiérve, már gyorsabb tempóban haladhattunk a varos felé. Célul azt tűztük ki, hogy este 10-re érünk Djiboutiba. Fel 11-kor be is futottunk vendéglátóinkhoz, egy francia családhoz, akik nem győztek csodálkozni, hogy ismét nekivágtunk egy kemény útnak a mi kis csodajárgányunkkal.
Az Assal-tonal
Első napunk Djiboutiban az ország egyik turisztikailag is igen látványos helyére, az Assal-tóhoz vezetett. A tó a fővárostól dél-nyugatra található, az etióp határnál. Ez Afrika első, Földünk harmadik legmélyebb pontja a maga 153 méterével - tengerszint alatti magasságával. Ide nem kellett sem katonát, sem gájdot vinnünk, így szabadon mászkálhattunk minden időbeli kötöttség nélkül. Három óra autókázás után délben érkeztünk a tóhoz, mely inkább a tengerre hasonlított.
Messziről csodálatos fehér homokkal borított part látszódik, csak amikor az ember közelebb ér, szembesül vele, hogy a szikrázó homok nem más, mint só. Megkeményedett só, melyet megállíthatatlanul nyaldosnak a hullámok. A víz olyan sós, hogy semmilyen élőlény nem él meg benne, áttetsző, gyönyörű kék zöld színekben pompázik a mélyebb részeken. Csak pár pálmafa és némi jéghideg üdítő hiányzik, hogy úgy érezzük, a Karib-térségben nyaralunk.
Assal-tó (illusztráció)
Nem is kell nagyon kutakodni, hogy az ember ismét megcsodálhassa a természet alkotóerejét, hiszen a part mentén és a sekélyebb részeken bámulatos sókristályok, tömbök és lerakódások figyelhetőek meg. Mindent ellep a só, az elhajított, már használhatatlan autógumiktól kezdve az eladásra szánt antilop koponyákon át. A közelben néhány afar kunyhót leszámítva nincs település, de a turisták miatt mégis akadnak páran, akik a tó kincseit igyekeznek eladni nekünk. Gergely vesz is pár dolgot, hihetetlen jó érzéke van az alkudozáshoz. Én nem járok sikerrel, hiszen az Európából hozott cigaretta és minimális djibouti frank nem hatja meg az árusokat. Hoppon maradok, majd legközelebb…
Napnyugtáig igyekszünk feltérképezni pár jó helyet a fotózáshoz, bokáig gázolunk a vízben és persze a helyiek legnagyobb mulatságára el is süllyedünk egyszer térdig a mocsárban. Gergely mérges, mert a pillanatot örökítem meg inkább, mielőtt kimentem a fotós felszerelését a mocsárból, majd a hirtelen jött súlytöbblet miatt én is térdig süppedek. A só megállíthatatlanul részünkké válik. Nem telik el pár perc és száradás után az ember saját magán látja a víz szintjét. A só belepi a ruhánkat, a lábunkat, kezünkön finom púderszerű porréteggé szárad. Az autó is megkapja a magáét. Először csak átgázolunk vele egy sekély részen a vízben, aztán persze a kisördög csak kibújik Gergelyből es kipróbálja a driftelés konszolidáltabb formáját, majd végül csak lazán köröz, amíg forog a kamera a kezemben.
Óriás szürkés-vörös hegyek között vagyunk, megvárjuk a naplementét. Gyönyörű képek születnek, majd nem sokkal később régi ismerőst üdvözölhetünk a túloldalról… Felkel a Hold, és ismét megindul az alkotás. Elégedetten indulunk haza, üvölt a zene a kocsiban, száguldunk a hegynek felfelé a kietlen szerpentinen, amikor egyszer csak megáll alattunk az autó… Kétségbeesésünk nem alaptalan. Jó egy hete jártunk szinte ugyanígy, akkor kényszerpihenőt is tartottunk Addisban, amíg a benzinpumpát kicserélték borsos áron. Nem sokkal később fények tűnnek fel mögöttünk, franciául mondjuk el, hogy „csak szeretnék haza jutni”. Ismét szerencsénk van. A városig húz minket egy munkásokkal tömött kisteherautó, nem őrjöngnek, nem hibáztatnak, csak önzetlenül segítenek, és velünk együtt lélegeznek fel, amikor kiderül végül, hogy csak a benzinünk fogyott ki…
Az Isaac-ok között
Djibouti várostól 80 km-re, az aszfalt utat elhagyva, két órai autózás után értük el az Etiópia és Szomáliföld határvidékén élő Issac településeket. Az etióp afarok után ez a közösség elsőre talán kevésbé tűnt látványosnak. Gergely szerint itt nehéz lenne ellőni 800 képet egy óra alatt, de azért izgatottan vártuk a találkozást... Az issacok félnomád pásztorkodással foglalkoznak. Leginkább kecskéket, szamarakat, birkákat és tevéket tartanak. Az állatok nemcsak a mindennapi megélhetésüket jelentik, hanem társadalmi státuszukat, vagyonuk nagyságát is meghatározzák.
Számukra az érkező idegen, legyen az fekete, avagy fehér, nem ellenség, hanem barát. Kedves ismeretlen, akit enni, innivalóval illik kínálni. Azt a keveset, amijük van, a Korán tanítása és a muszlim hit alapjai szerint boldogan megosztják vendégeikkel.
Velünk is így tettek: hellyel, kényelmes párnákkal kínáltak. Teát szervíroztak kecsketejjel, mosolyogtak és nem zavarta őket, hogy nincs közös nyelv, amin tudtunk volna kommunikálni. Kézzel, lábbal, mosollyal és gesztusokkal mutatták meg békés, életüket, és szívesen válaszoltak kérdéseimre, amelyeket helyi kísérőnk tolmácsolásában intéztem hozzájuk.
Mint sok más afrikai népnél, náluk is a napfelkeltével kezdődik a nap. Mindenkinek megvan a napi feladata. A család egy férfi tagja kihajtja a nagyobb állatokat legelni és egész nap figyel rájuk. A kisebb állatokra általában egy idősebb fiúgyerek vigyáz. Mások a vízhordásról, rőzsegyűjtesről és a kisebb gyerekek felügyeletéről gondoskodnak. Ezzel a munkamegosztással magyarázta az egyik családapa, miért szeretne sok gyereket, illetve, hogy miért fontos, hogy sok utód legyen egy családban.
Ali 32 éves, 8 gyerek édesapja. Mint mondta, még szeretne gyerekeket, hiszen már két gyermeke meghalt, és lenne mit tenni a ház körül. Azt a kérdést, hogy miért nem járnak iskolába, nem is igazán van értelme feltenni. A családfő joga eldönteni, hogy engedi e valamelyik gyermekét iskolába járni és ha igen, melyiket. A különböző munkák, ház körüli teendők apáról fiúra, anyáról leányra szállnak. A sok feladat közül a legérdekesebb és legnehezebb a lányokra vár, hiszen 12 éves korukban el kell kezdeniük megépíteni a saját kunyhójukat, hiszen csak akkor mehetnek férjhez, ha ezzel elkészültek. Ezzel adnak tanúbizonyságot arról, hogy érett es értékes nők, akik készek a házasságra. 5-6 éven át építik a kunyhót, melyhez csak az anyjuk adhat segítséget. Csak éjszaka dolgozhatnak, mivel nappal van épp elég teendőjük. Az építkezés a ház díszes fonalakkal átszőtt vesszőfalának elkészítésével kezdődik, majd ezt követi a tartóváz megépítése, a tetőszerkezet kialakítása, végül pedig a tetőfedésre gyűjtött faágak rostjainak megrágását és megfőzését követően, a tető befedése.
Ha mindezzel megvannak, a családfő választ nekik férjet. A lány jövendőbelije az lesz, aki a legjobb ajánlatot teszi a lányért. A fiatalok nem láthatják egymást az esküvő napjáig, ami akár 1 hétig is eltarthat. A lakodalomra az egész környék összegyűlik. Kecskét vágnak, táncolnak, az ifjú pár pedig ismerkedik egymással, este pedig együtt térnek nyugovóra. Ezeket a napokat leszámítva nem alszanak soha együtt, kivéve, ha esik az eső. A férj az éjszakát mindig a szabad ég alatt tölti, vigyáz az állatokra. A nő a gyerekekkel a kunyhóban alszik. Éjszaka csak akkor hagyja el őket, ha a férj hívja őt egy rövid légyottra. Ennek is igen különleges módja van: a férfi kövekkel dobálja meg a kunyhót, így jelzi, hogy együtt akar lenni a nővel, aki erre az időre kimegy a szabadba, majd visszatér, hogy tovább aludjon a gyerekekkel. Házasságukat csak a férj bonthatja fel abban az esetben, ha a feleséget más férfival találja együtt.
A közösség öregjei döntenek minden vitás kérdésben. Ha például valaki lop, kétszer annyit kell visszaadjon a károsultnak. Ha valaki embert öl, nem ítélik halálra és nem közösítik ki, viszont az elhunyt családjának 77 tevét kell fizetnie. Asszony vagy gyermekgyilkosság esetén ennek az összegnek csak a fele a bírság, amit a törzs közösen fizet meg, ha a bűnösnek nincs elegendő vagyona.
Az isaacok a természetben, a természettel együtt élnek. Nem használnak gyógyszereket, csak a körülöttük lévő növények főzeteit. Nem ismerik a fogkefét, de napjában többször is tisztogatják fogaikat gallyakkal. Nincsenek evőeszközeik, meghajtott levelekkel kanalazzák a cukrot. Állataik tejét, húsát fogyasztják, és az éves szaporulatból eladott jószágokért kapott pénzből rizst, tésztát, cukrot és teát vesznek a legközelebbi faluban. A halál számukra természetes. Halottaikat temetés előtt megmosdatják és tiszta textilbe csavarják. Sírhelyeket évente egyszer látogathatják meg, és a tiszteletükre egy kecskét vagy birkát vágnak le, amit a rokonokkal közösen fogyasztanak el. A levágott állatok bőrét kulacsnak használják, illetve tejet tartanak bennük. A tejes tömlőket aztán a legkisebb gyerekekre bízzák, akik azt kendővel a derekukra kötik és ringó-riszáló mozgással 1,5-2 óra alatt vajat köpülnek a családnak.
Esküvőn a bedzsáknál
Többször megfordultam már zárt közösségekben Afrikában, így jól tudtam, látogatásunk a bedzsáknál nincs feltétlenül sikerre ítélve. Az elszigeteltségben, mélyen a vidéki afrikai területeken élő népek – többször tapasztaltam – bizalmatlanok a kívülálló, odalátogató emberekkel, pláne európaiakkal szemben. Aggályaimat csak növelte, hogy a félsivatagos-kősziklás területen élő bedzsák köztudottan hagyományőrző módon élnek.
A bedzsák között
A bedzsa társadalomban a család a legfontosabb érték. Itt csak a család tagjai kerülhetnek bizalmi körbe, a messziről érkező idegent felemásan fogadják. Lassányi Gábor régész kollégám és expedíciós társam ezért három kísérőt is szervezett, hogy növeljük esélyeinket. A gondos előszervezés nem maradt eredménytelen. Nemcsak az utaktól távol eső, akácia ágakból összeállított bedzsa nagycsaládok táborhelyeibe nyertünk bepillantást, de abban a kiváltságban is részünk lehetett, hogy egy esküvői szertartáson is részt vehettünk.
Tánc egy bedzsa esküvőn
Tánc egy bedzsa esküvőn - Gábor is beállt
Esküvői résztvevő
Természetesen csak és kizárólag férfiak között mozoghattunk. A férfiközpontú bedzsa társadalomban ugyanis a nők és férfiak külön esznek, vígadnak. A nőket még csak megközelítenünk sem volt szabad! A férfiak annál befogadóbbak voltak, köszöntésünkkor birkazsírt és fűszernövényt kentek a fejünkre: így fejezték ki, hogy barátok vagyunk és részt vehetünk az ünnepségen, ahol együtt ettünk, táncoltunk velük.
Éjszaka a bedzsáknál
Korán-iskolában: a napi Korán-szöveget a táblákra írják
A kulturális találkozásból szép fotóanyag készült, Lassányi Gábor pedig hamarosan részletes cikkben számol be bedzsa élményeinkről.
Homokvihar a sivatagban
Port Sudán felé menet, egy ókori piramisnál a részletekig megterveztem a kompozíciót: a lemenő nap sugarai simogatják a piramist, a tevekereskedőket is belecsempészem a kompozícióba, már csak a megfelelő fényeket kell kivárni.
A 3. es a 4. katarakta kozotti Nilus Szudan csodalatos
in Karima, Ash Shamaliyah, Sudan
A napjainkat úgy tervezzük meg, hogy a napfelkelte utáni órákban, és a kora estiekben mindig ’témaközelben’ legyünk. Napközben, amikor a nap magasan jár, és amúgy is iszonyatos kánikula, néhol 46 fok van, nem érdemes fotózni. Így hát, mikor elterveztük a naplementés fotózás helyszínét, pihentünk, és vártunk…
Kiírta a GPS: Forduljon 587 km múlva jobbra
a Szudáni távolságok elképesztőek
Amikor pedig eljött végre a fotózás ideje, szomorúan tapasztaltam, hogy nagyon felhős lett az ég, így a csodálatos naplementés expozíció tervbe füstbe ment… Így eldöntöttük, hogy a piramis lábánál éjszakázunk, és másnap, napfelkeltekor fejezzük be a tájfotózást. Igen ám, de éjszaka hihetetlen homokvihar kerekedett, ami errefelé, a sivatagban gyakori dolog. Egy közeli kőháznál találtunk menedéket, de a vihar miatt, alig aludtunk. Mindenesetre megérte kivárni a reggelt, mert a kép megszületett és kárpótol minket az éjszakai kellemetlenségekért is.
Aranka nénivel találkoztam Szudánban!
2013.09.21., Szudán
Majd egynapos hajóutunk után, amely Egyiptomot Szudánnal köti össze, épségben érkeztünk meg Wadi Haifába. Multikulturális tömeg, rengeteg ember, hatalmas csomagok, egy zsúfolásig megtelt hajón, amely a sivatag közepébe érkezik: Wadi Haifába. A Magyarországnál 20-szor nagyobb alapterületű, kb. 30 milliós Szudánban első utunk az Egyiptom és Szudán határán, Aswan és Wadi Haifa környékén élő magyarab közösséghez vezetett, akik - bár szudániak - önmagukat mégis magyar származásúnak vallják. Nevük magyar-núbiai szóösszetétel, melynek jelentése: „magyar törzs”. Pontosan létszámukat csak megbecsülni lehet: egyes források szerint 10-12 ezer, mások szerint 50-60 ezerre tehető a magyarábok száma.
Fodrászat, autószerelő műhely, teázó-kávézó egy helyen.
Gyors hűtővíz utánpótlás: 46 fokos meleget, légkondit,
homokot már nem kedveli a kicsike...
Szerintük 500 évvel ezelőtt, egy Ibrahim nevű, magyarföldről Afrikába vándorolt ember volt az ősük, akit ma, mint ’ük-ük-ük apjukként’ emlegetnek. A magyarábok boldogan és hihetetlen vendégszeretettel fogadtak, mindenhol terülj-terülj asztalkám várt bennünket. Mint megtudtuk tőlük, Magyarországra nagy szeretettel gondolnak, sőt sokuk legfőbb álma, hogy eljussanak oda. Magyarságukat néhányan olyan komolyan őrzik, hogy magyar keresztnévvel büszkélkednek, mint például a magyarak közösség Aranka nénije.
Afrikai honfitársaink finom ételekkel és mentateával kínáltak. A szudániakra egyébként is jellemző az önzetlen vendégszeretet - én még ebédért vagy vacsoráért nem fizettem ebben az országban. Az időjárás egyébként kimerítő, most akár 46 fok is van napközben. A nehéz klimatikus viszonyokat leszámítva nagyon jól érezzük magunkat itt, Szudánban, békés, nyugodt, nyitott és kedves emberekkel találkozunk mindenfelé, így bizakodva folytatjuk utunkat délre, Port Sudanba. Wadi Haifát pedig örök élményekkel, és egy jó fotóriporttal hagyjuk el…
Első éjszakáink egyike a csodálatos Szudánban. Szerintem ideális hely az alvásra
A Cairo-Cape town-ozó többnyire nyugat-európai fiatalok többsége 4-5 nap alatt átrohan az országon, mint mondták "get rid of the arab stuff". Pedig a núbiaiaknál kellemesebb, békésebb emberekkel még nem találkoztam.
|
A magyarabokról:
A magyarabok vagy másképpen magyarábok Északkelet-Afrikában élő törzs, akik önmagukat magyarnak, illetve magyar származásúnak vallják. Núbiában a mai Egyiptom és Szudán határán élnek. Nevük magyar-núbiai szóösszetétel, jelentése „magyar törzs” (a magyar+arab összetételre való visszavezetés téves). Mohamed Hasan Osman, a Magyarabok Szövetségének szóvivője szerint 50-60 ezren vannak; bár más források csak 10-12 ezer főről tesznek említést. Egyiptomon belül eredetileg a déli Núbia kisebb településein éltek magyarabok, de azóta vannak diaszpórák Kairóban, Alexandriában és Manszúrában is. Szudánban jelentős közösségük élt a Nílus-parti Vádi Halfa városában, és a parttal szemközti Magyarárti-szigeten. Az asszuáni gát megépítése során zajló elárasztás után az etióp határ közelében levő Hasm el-Kirbá faluba telepítették át őket. Élnek még magyarábok Kartúmban, Atbarában és Port Szudánban is, illetve egy másik, arab nyelvű csoport Asszuánban. Származásukat tekintve több változattal is találkozhatunk. Egyes mondák szerint őseik 1517-ben érkeztek Egyiptomba I. Szelim oszmán-török szultánhódító hadseregével, majd a hadjárat után részt vettek az Alexandriában hátrahagyott katonák zendülésében. Ezután egy Ibrahim el-Magyar, azaz Ábrahám, a Magyar (más változatban Haszan el-Magyar) nevű tiszt vezetésével Vádi Halfába menekültek. A huszadik század első felében Almásy László több alkalommal is meglátogatta a magyarabokat, míg a kilencvenes években Fodor István egy kutató expedíciót is indított felkeresésükre. Szudánban a magyarabok egyesületet tartanak fenn, identitásukat így kívánják megőrizni. A Magyarok Világszövetsége 1992-ben felvette tagjai közé.
|
Izgalmak a forrongó Egyiptomban!
2013. szeptember 17., Egyiptom
Egyiptom már az expedíció megkezdése előtt is sok borsot tört az orrom alá. Az egyiptomi belpolitikai helyzet miatt több hétre lezárták az Egyiptomba irányuló nemzetközi kompforgalmat, de szerencsére utazásom kezdetére a helyzet valamelyest kitisztult, így magabiztosan indultam Magyarországról első, észak-afrikai állomásom felé.
Sivatagban
Tudtam, hogy a sérülékeny biztonsági helyzet miatt nem lesz lehetőségem rá, hogy elmenjek a fehér sivatagba és beduinokat fotózzak, de azért titkon reméltem, hogy a médiában átütő negatív hírek ellenére a ’terepen’, a maga valóságában nem lesz annyira vészes és veszélyes a helyzet, így talán mégis el fogok tudni kezdeni már Egyiptomban dolgozni.
Megpihentünk
Tervemet végül nem is csak a biztonsági helyzet, hanem a bürokrácia akadályozta: az utamon végigkísérő sárga dzsippem országba történő beléptetése, vámügyintézése ugyanis három napig tartott! Úgy éreztem, egy másik Egyiptomba csöppentem: turistákat alig láttam, viszont egy-egy templomnál önként kínálkozó gájdok tucatjai ajánlották szolgáltatásaikat. A boltokban az árak az egekbe szöktek, olyan kevés a vásárló, hogy a boltosok a betévedőkből próbálnak megélni, megpróbálva minél több árút minél magasabb áron eladni nekik/nekünk. A felkészültebb gájdok napi 100-150 eurót kértek egy napi munkájukért, amit az expedíció nem tudott volna kifizetni, így a vámügyintézés miatti időveszteség és a drágaság miatt elhatároztam, a fehér sivatagba és a beduinokhoz majd máskor, egy másik utazás alkalmából térek vissza.
Törökország felé
Időközben hozzám csatlakozott társammal, Lassányi Gábor régésszel tovább siettünk Aswanba, hogy elérjük a kompot, amely a Lasser - tavon át 22 óra alatt Wadi Haifába, már Szudánba visz minket!
Dzsippel indult Afrikába a díjazott magyar fotós!
2013. szeptember 11., Budapest
Kezdetét vette az Északkelet-Afrika Fotóexpedíció, amelyet Lantai-Csont Gergely fotográfus 10 afrikai ország érintésével, négy hónap alatt tesz meg az afrikai kontinensen. A fiatal fotós, aki nemrég a National Geographic Nemzetközi Fotóversenyén még különdíjat is nyert, nem kisebb célt tűzött ki a nagyszabású Afrika-expedíció elé, mint az útvonalra eső kulturális, társadalmi jelenségeinek dokumentálását, az érintett régiók turisztikai és gazdasági lehetőségeinek bemutatását, egyszóval ismeretterjesztést napjaink, izgalmas, változatos és vonzó Afrikájáról.
Szudánban Lassányi Gábor régész társaságában régészeti emlékhelyeket keresnek fel, a magyaráb közösséggel és a núbiai sivatag kereskedőivel, a bedzsákkal találkoznak, de ugyanitt fotóriportot készítenek a szudáni iszlám misztikus ágáról, a szúfizmusról is. Ésszakkelet-Etiópiába már ismerősként tér vissza Gergely. 2012-ben egy hónapot töltött az afar törzsnél, ahol még becenevet is kapott. A kevéssé ismert Szomáliföldön időszámítás előtti barlangrajzok nyomába ered, Etiópia déli részén pedig csodálatos vizuális kultúrával rendelkező hagyományőrző népeket mutat be- másképp. Észak-Kenyában a világ legnagyobb menekülttáborában, Dadaabban fog dolgozni, majd sorra veszi Kenya, Uganda, Kelet-Kongó és Tanzánia izgalmas témáit, természeti értékeit és kulturális örökségeit.
„Afrika ma már más, mint ahogy 10 vagy 15 évvel ezelőtt ismertük. Egy folyamatosan változó, fejlődő kontinens, számtalan érdekes témával. Minden pillanat különleges, hiszen amit ma nem dokumentálunk, lehet, holnapra már elvész!”- többek között ez a gondolat, valamint az utazás izgalmas, a kihívás, a kalandkeresés és az érdekesebbnél érdekesebb fotográfiai témák azok, amelyek miatt Gergely visszatér a déli kontinensre.
„Fotóriportjainkkal igyekszünk bemutatni Afrikát úgy, ahogy mi látjuk. Jó érzés értéket teremti, ismereteket átadni, és felhívni mások figyelmét is arra, hogy Afrika egy csodálatos, igaz élményeket és tanulságokat tartogató kontinens, amit érdemes felfedezni, ahová érdemes elutazni, amelyről érdemes gondolkodni!”- foglalta össze a fotós.
A több, magyar és afrikai szervezet együttműködésével és támogatásával létrejött expedíción a fiatal fotós útját magyar és helyi szakértők segítik: az expedíció főtámogatója az Afrikai-Magyar Egyesület, utazási és szakmai partnere pedig az utazzafrikaba.hu.
A sárga dzsippel útra kelt Lantai-Csont Gergely jelenleg Egyiptom felé tart. Emberfeletti teljesítményéről, felejthetetlen kalandjairól és az útját övező lélegzetelállító helyszínekről az utazzafrikaba.hu oldalon vezet fényképes blogot.
2013. augusztus 20., Budapest
Kövesd nyomon Lantai-Csont Gergely fotográfus szeptemberben elején induló, négy hónapos útját az afrikai kontinensen az utazzafrikaba.hu honlapján! 4 hónap, 12 ország, zárt közösségek, természeti szépségek, afrikai értékek nyomában Észak- és Kelet Afrikában. A nagyszabású expedíció hivatalos szakmai és szervező partnere az utazzafrikaba.hu.
A fiatal utazónak jó utat és sok sikert kívánunk!
forrás: https://www.utazzafrikaba.hu/
